Kollégáimmal elsődlegesen uniós projektek koordinálásában veszünk részt. A szókapcsolat keménysége talán tükrözi, hogy a jogszabályok hálójában személyiségünk „vonalasabb” része virágzik.
Néha-néha viszont a „homokhatóság” élő vidékfejlesztési munkát is végez, például túrát szervez, annak ellenére, hogy ez nem a „fő profilunk”.
Egynapos előzetes bejárásra indulunk: a pénzügyes megmondó lány, meg a két projekt manager. Ha az aktakukac jelzőt alkalmaznám magunkra, feltételezhető lenne valami természeti tényező a személyiségünkben… ezért inkább az akta-kockát használom. Szóval sejthetitek micsoda hatalmas gyakorlatiassággal, rutinnal, tapasztalati tudással felvértezve veselkedünk neki a pusztának: juhúúú kirándulás.
Az út során egészen hamar kiderül, hogy kicsit mások a fogalmaink kirándulás tekintetében.
Az „egynapos” túrabejárás harmadik napjának végén már mélyen elgondolkodtunk, nem lehetséges-e, hogy valami új hullámos Kusturica underground-valóságshow forgatásába csöppentünk. Mindenesetre nagyban nőtt az irodai mókuskerekező munkánk ázsiója.
Volt megnemértettség:
- Jó napot, kitettem arra a fára egy szalagot, túra útvonalat jelölünk ki, jövő héten le fogom szedni, maradhat addig?
- Námért – dadogja a bácsi, karján két hatalmas kitömött madárral.
Volt logisztika:
Ketten mászunk át a járhatatlan ösvény gallytengerén és próbáljuk tőle mentesíteni az útvonalat, egészen addig, amíg embermagasságig nem csapnak a hullámok (és be nem sötétedik).
- Figyi, vissza tudnál fordulni értünk? Tudom, hogy azt mondtam, hogy az ösvényen túl, a másik településen találkozunk, de egy kisebb akadályba ütköztünk…
Volt benne abszurd:
Járhatatlan a terveinkben szereplő harmadik útvonal is: a pénzügyekért felelős kollegina ül mellettem a fűben a vasúti sín mentén munkaidőben. A távolban traktorból kiugró pasi telefonál öltönyben. Majd felénk iramodva általszeli a szántást. A jegyző az, azt mondja, jól nézünk ki… Kezünkben kilométernyi szétvagdosott szennyvizes műanyag szalag, fejünk felett bokrok, hajunkba szél akadt, farmerem elszakadt a faágak cipelése során, koszosak vagyunk, didergünk, és hitetlenül nézzük a jól kinézést állító törvényesség őrét.
Más jó híre is van: a kérdéses útszakasz megtisztítása nyolc embernek tíznapi munka lenne, megfelelő felszereléssel. Három nap múlva túra. Újratervezés3456.
A bejárás harmadik hajnalának ködszitálása közben tizenkilenc, az útvonalon szabadon legelő, meglett szarvasmarha tekintet jelezte finoman, hogy ez is egy remek nap lesz számunkra a pusztán.
Kicsivel beljebb haladva a tanyája előtt szorgoskodó bácsi ugyan győzködött minket, hogy a kutyái nem jönnek ki, csak ezt valahogy nehezen hittük el a kerítés alatt kislisszoló nyolc (!!) kutya láttán. Azt is ígérte, hogy nem harapnak.
Azt hiszem ezen a ponton hangzott el a nem költőinek szánt, konkrét kérdés, hogy tulajdonképpen mi miért is szervezünk teljesítménytúrát?!
Aztán persze jelölünk és rajzolunk, és nyomtatunk, és vagdosunk, és tűzünk, és kitalálunk, és pakolunk, és telefonálunk, és e-mailezünk, és engedélyt kérünk és valahogy mindezt újra és sokszor és sokan és egymásután. Aztán jön az este, amikor már nem megy az alvás, mert kérdőjelekkel szalad tele a fejünk: jól jelöltünk? jól rajzoltuk? jót nyomtattunk? jót vágtunk ki? mindent bepakoltunk? mindenkit felhívtunk? mindenkinek írtunk? mindezt elégszer és jól csináltuk?
Még a nap sem éber, amikor már nevetünk egymás gyűröttségén a parkolóban: Te kilátsz azokon a csíkokon, amik a szemeid helyén nyugszanak?
Aztán jöttök Ti és ezzel a hajnali kómánkat az egész napos ámulat váltja fel.
Ámulunk a teljesítményetek felett, hogy ilyen kitartással veszitek az akadályokat, és ha néha fájva, néha bicegve, néha fogcsikorgatva, de megküzdötök a kilométerekkel, útvonallal, magatokkal.
Ámulunk, mert gyerekek is jönnek és a felnőttek öntudatával haladnak előre.
Ámulunk, mert néhányan a nagyszüleink is lehetnétek és a gyerekek könnyedségével éritek el a célotokat.
Ámulunk, mert komoly teljesítményen vagytok túl, és mégis marad erő mosolyogva üdvözölni minket az állomáspontokon.
Ámulunk, a humorotokon, a türelmeteken, az erőnléten, a sport szeretetén, a természet tiszteletén.
Örülünk, az új arcoknak és jó érzés ismerős vonásokat felfedezni. Büszkék vagyunk a „földijeinkre” és meghatottak, amikor kiderül, hogy más országrészekből is sokan látogattatok hozzánk.
Remélem, senkit sem felejtettem ki a felsorolásból.
A nap végén minden kollégánk ösztönösen búcsúzik: „köszönjük, hogy eljöttetek, gyertek jövőre is!” Nevetünk magunkon, és már nem is emlékszünk, hogy pár napja mi is volt az a kérdés pontosan a túra szervezésével kapcsolatban.
Kocsír Anikó
Ui: Nagyon köszönjük a rengeteg segítséget, támogatást Hernád és Pusztavacs településvezetésének és az aktív kollégáiknak, Dabas-Motelnek a regisztrálás helyszínét, a Vizitündér Horgásztó rendelkezésünkre bocsájtását, a zseniális finn kenyeret az Akác Tanya vezetőjének: Mucsi Katalinnak, önkéntesünknek: Bennárik Tamásnak, és a nagyszerű gyakornokainknak: Szabó Rékának és Halmi Dánielnek, az egésznapi munkát, lelkesedést és kedvességet. Nélkületek nem jöhetett volna létre.
